K2

Link.

Hosszú fejlesztés után nemrég megjelent a Proun, amiről az általános vélemény már az elejétől fogva az volt, hogy kibaszottul szép.

Mindenféle absztrakt festményekbÅ‘l merített inspirációt a srác, és királyul megvilágított színes geometria alakzatokból rakott össze pályákat – a játék annyi, hogy egy golyóval egy vezetéken haladva ezeket az akadályokat kell kerülgetni.

Pay-what-you-want konstrukcióban tölthető egyelőre PC-re winre, de úgytudom készül almás verzió is. Videó.

Erdős lazítás barátságosnak tetsző társaságban.

A Skins-film? ErÅ‘sen a bevált recept alapján dolgoztak a Cherrybomb készítÅ‘i, úgyhogy nem is sült ki nagyon más belÅ‘le, mint amit a fasza sorozat elsÅ‘ két évadában láthattunk – ami azt is jelenti, hogy legalább olyan jó.

A főszereplők is ismerősek lesznek, Robert Sheehan esősebb időben a Misfits-ben tolja, Rupert Grint pedig a villámtetkós baglyos világmentő varázslóhaverja csaját fűzi be lassan néhány kiadós nyelvleckére így a hetedik évük felé. Ők játszanak két barátot, akik érdeklődési köre elég hamar a Londonból a kisvárosba Belfastba visszatérő jócsaj sunázására szűkül. (És csak azért nem ezt ábrázoló képet rakok be olvasócsalogatónak, mert akkor elspoilerezném, hogy melyiküknek sikerül megdöntenie a hölgyet.)

Természetesen az angol mozgóképipartól tulajdonképpen már elvárt szintet hozza a film, ez nem a <random amerikai tinisorozat> barbie-baba új ruhát vett vagy a Michael Cera törékeny lelkű lúzer indie zenét hallgat és megtalálja az igaz szerelmet című színdarab.

Helyette egyrészt megy a szétcsapatós partizás, ami egyre durvább következÅ‘ partikba fordul, másrészt – és e kettÅ‘ kombinációjára húzhatom rá nyugodt szívvel a Skins-recept alapvonalat – mindenkinek ott lebeg a háttérben egy szétbaszott család, vagy legalábbis kisebb-nagyobb konfliktus, ami szintén valamelyest kipukkan. Merthogy a parti is kipukkan, Titanic is going down, meg vele megy minden, amibÅ‘l akár a Misfits elÅ‘története is lehetne.

Igazán fasza dolog kerekedett a nagyjából elsÅ‘filmes készítÅ‘k nekifutásából – mondjuk kiadni alig sikerült, de a vörös varázslófiú fanjai csaptak egy kis felhajtást neki, innen meg már történelem. Nézze mindenki Skins-pótlónak vagy magában, aztán nyáron mi is forgatunk egy secret party special-t.

A filmblog következő áldozata egy valamelyest régebbi film, 2009-es, de úgyis annyira ismeretlen, hogy biztosan nem látta még senki. Zenén keresztül fedeztem fel, az akkor még Field néven pengető (az előző posthoz hasonlóan szintén nagyjából egyemberes) Auditorium egyembere, Spencer Berger írta, és akkor már egyből főszerepelt is benne.

Úgy kezdődik, hogy Max színdarabot rendez, nagyon szart, úgyhogy a bemutató után erős késztetést érez rá, hogy végiggondolja, biztos ezt az álmot akarja-e üldözni, vagy kinek is az álma ez egyáltalán. Meg hogy baszki, nem ért semmihez, nem jó semmiben. Üres. Aztán átsétál a szemközti bankba és teljesen lazán kirabolja. Nem kell félni, az egész tényleg nem nagy felhajtás, ez nem egy bankrablós film.

Inkább arról szól, hogy a srác elindul a lejtőn azzal a felkiáltással, hogy végre jó valamiben. Közben meg a barátainak (főleg a butábbnak) a felfelé törtetéshez ad némi inspirációt, meg persze becsajozik. A film nem eltúlzott, kézzel fogható dráma és alapvetően pozitív hangulatörvények jó arányú keveréke, a főszereplőn anélkül, hogy kimondaná érzed, hogy ki akar törni az egész semmilyen világból, és a mindig közepesen jó élet helyett bevállalni a hullámvasutat, fent lenni és lent, érezni valamit.

Ez átragad valamennyire a két barátra is – akikkel egyébként elég jó csapatot alkotnak, meg a humor jórészét is Å‘k szállítják -, mindenki megküzdi a saját kis csatáját, aztán találnak maguknak egy idÅ‘re valami értelmet az életükben, és beleautóznak a naplementébe.

Zenéről igazán nem akarok kritikát írni, mert nem értek hozzá, úgyhogy az új Coma Cinema albummal kapcsolatban annyit engedek meg magamnak, hogy kurvára tetszik. Van benne pörgés, van benne érzelem, a (nagyjából egyszemélyes) bandában pedig felfedezhető némi manapság ritka alázat. És persze őszinteség, amit a műanyag világból ismeretlen zenébe menekülő társadalomtudós tudatalatt mindig keres, ez tényleg olyan, hogy az ember beletesz mindent magából az albumába.

The simple act of listening has done so much. I hope you like what my friends and I have made here in a fucked up old house with no water and bad heat.

Az egész album letölthető szabadon az internetből.

Nem is értem miért nem szereztem be már réges régen.

Ma vettem észre, hogy a nagyszerű minimalista Iconic ikon-szettben mellékelve van az egész gyűjtemény betűtípusként, a TTF és OTF mellett EOT formátumban is – ami a Microsoft szabványa a @font-face féle CSS font-beágyazáshoz. Amellett, hogy így kényelmesen lehet Photoshopban tervezéskor használni az ikonokat, a @font-face megközelítés az éles weboldalon is sok új lehetÅ‘séget nyit meg.

Természetesen erre a szerző is gondolt, (ezért is készültek el a webfont verziók), sőt a pakkban mellékelte a megoldáshoz tartozó CSS-t is (az első linken letölthető). Persze más egyszínű ikonszettel is el lehet játszani ugyanezt.

Amellett, hogy egy ilyen font-fájl jóeséllyel kisebb, mint a sprite-ba gyúrt ikonok, az egyesével lehúzottaknál pedig jóval kevesebb HTTP kérésből a böngészőbe ér (egyből), ezzel az egész kalanddal egy vektoros ikont kapunk. Nagyon szabadon lehet hangolgatni az ikonokat, anélkül használva őket több méretben és színben az oldalon, hogy mindegyikhez külön képet kéne betölteni, a kalandvágyók pedig CSS3 transzformációkkal is vagánykodhatnak.

A CSS így néz ki, font betölt, aztán használ, mintha csak Windings lenne (részlet a fenti Iconic szetthez mellékelt kódból). Érdemes a :before/:after content tulajdonságba rakni az ikonnak megfelelő betűt, nem a HTML kódba, mert ha módosítani kell, utóbbinak csúnya vége lenne.

@font-face {
  font-family: 'IconicStroke';
    src: url("/wp-content/uploads/resources/iconic_stroke.eot");
    src: local('IconicStroke'),
       url("/wp-content/uploads/resources/iconic_stroke.svg#iconic") format('svg'),
	   url("/wp-content/uploads/resources/iconic_stroke.otf") format('opentype');
}
.iconic {
	font-family: "IconicStroke";
}
.iconic.image:before { content: "?"; }
.iconic.article:before { content: ">"; }
.iconic.read-more:before { content: "."; }
.iconic.headphones:before { content: ","; }
.iconic.equalizer:before { content: "<"; }
.iconic.fullscreen:before { content: ":"; }

Az első, részletesebb írás a témában, a kevésből, ami látszólag foglalkozik az egésszel az interneten.

– You happy to see me?
– I don’t know yet.

Amikor a sokadik évadát élő sorozatok megfásult színészei a forgatási szünetekben pihenésképpen írnak, rendeznek és főszerepelnek egy indie filmet, abból eddigi tapasztalataim alapján tudnak jó dolgok kisülni. Ezúttal Josh Radnor ölte bele kreatív energiáit egy dramedy-be New York-ról, barátságról, szerelemről, felnőtté válásról, meg a szokásos dolgokról.

Mindenki kedvenc Ted-je a filmben egy harmincas éveiben sodródó hipster írót alakít, aki boldogan élvezi a reggelente előzékenyen felöltöző és lelépő bimbók társaságát egy a lelkében egyre gyakrabban érzett űrt néhány órára háttérbe szorító éjszakára. Mindenki kitalálja itt mi fog történni, így mosolyog:

A csajozás mellett talál a metrón egy elveszett gyereket is, akitől nem olyan egyszerű megszabadulni, még jó, hogy a szituáció remek inspiráció a következő regényhez, amit végre hajlandó is lesz kiadni valaki.

– How old are you anyway?
– I don’t know.

A történet két másik szálon is fut, Sam (Ted) két csaj barátjának boldogság utáni hajszáját is bemutatva. Nincsenek nagy fordulatok sehol, az események nagy része kiszámítható, a film annyit hoz, amennyit ígér: egy hangulatképet fest az érzésekről és pillanatokról, amiken mindannyian végigzakatolunk egyre később húzódó felnőttéválásunkban, ahogy szép lassan összeáll a kép, és az üresség vagy káosz után elkezdjük teljesebbnek érezni magunkat, találva néhány választ a semmiben lógó megfogalmazhatatlan nagy kérdéseinkre, hogy mégis miafasz van, lesz, legyen?

– Thank you… More please?