K2

Vicceskedés pár ismerős arccal.

Elhatároztam, hogy írok filmekről is. Valószínűleg némileg under the radar indie csodákról, mert nem akarok ugrálgatni olyanokkal, amiről mondjuk a filmbuzin már született tisztességes kritika is.  Sokat elmond egyébként a filmnézési szokásaimról, hogy ezt a darabot annyi alapján töltöttem le, hogy egy Broken Social Scene koncertre viszi benne a főhős a csajt, valamint hogy ezt a bevezetőt úgy írom, hogy még nem is láttam a filmet.

Szóval ez félig egy koncertfilm. Nagyrészt a Broken Social Scene koncerten játszódik, ami egy kanadai indie rock banda kollektíva 6-19 taggal, nem hallgattam sosem agyon őket, de megvannak Peti szedett-vedett zenetárában. Mindenesetre a feltételezésem, hogy ez olyan Nick and Norah féle megyünk a koncertre nagy kaland lesz kissé kifordult, tulajdonképpen ezalatt végig a banda zenél, néha lehalkítva egy-egy párbeszéd erejéig. A nagy románc egészen súlytalan, igazából cselekmény sincs, a film tényleg broken, inkább csak egy feelgood massza az egész.

Nem feltétlenül rossz értelemben, a zene erős gerincet adott, bár voltak képek ahol látszott, hogy itt szerettek volna valami hangulatot áthozni, és elismerően mosolyogtam ugyan, de nem markolt bele rideg szívembe. Sajnos eddig a kanadai független filmek nem vettek le a lábamról, a kettő közül legalábbis, amiről tudtam, hogy az.

Igazából nem akartam kritikát írni, még ajánlót se nagyon, ez csak egy töltelék poszt.

Gyakran nekivágok az internet végtelen óceánjának barátságos zajok után kutatva, és mostanában egyre több magyar zenekarba is belebotlom. Nem akarok pretentious hipster lenni, és megállapítani hogy mennyire kiforrott vagy nem az, vagy lemainstreamezni, mert vörösbika támogatta a klip, ráadásul ez nem a legújabb világmegváltás, csak zenélnek aztán helló.

Az egész banda a  Poets of the Fall-ra hajaz erősen mind hangzásban, mind pedig a klip igényességében. Enjoy.

Pár szám még fogyasztható errefelé (mondjuk a Band Profile téma nem működik), meg myspace-en is, de azt nyilván nem fogom belinkelni 2011-ben.

A napokban emlékeztettem magam arra az ősi szabályra, hogy a banánt nem szabad a hűtőbe rakni. Mondjuk még egész fogyasztható, de a külseje kb második napra teljes barnaságba borult, ami azért valljuk be, alsó hangon is nem teljes mértékben étvágygerjesztő.

Egyébként olyan csodálatos világban élünk, hogy budapesti életem alatt kb először vettem gyümölcsöt, mert a megfázás kezdeti tünetei fenyegettek, és el sem kellett fogyasztanom, már a vásárlás tényétől meggyógyultam másnapra. Placebonarancs.

A laptopban egy ideje SSD színesíti az életem, és tényleg jó és szupergyors meg minden. A kompromisszum nyilván az, hogy jó teljesítménnyel és megfizethető áron egy ilyet relatíve kis kapacitással tud beszerezni az ember, és ez még egy ideig így is lesz. Szóval ez az apróság is csak 40Gb helyet nyújt, ami a zene, filmek, sorozatok kombó elég nagy részének kiszervezését jelentette egy külső vinyóra. Aztán nemrég láttam egy cikket, amiben Mac-be szereltek az optikai meghajtó helyére második HDD-t. Korábban is akartam ilyet, megfogadtam hogy a következő gépem már tudni fogja, az meg eszembe se jutott, hogy már most is megoldható az aktuális vasban is. Google elárulta, hogy de meg ám, hdd caddy, postával egy tizesbe fog fájni az adapter, 1-3 hét múlva találkozunk.

1-3 hét múlva találkoztunk

Megérkezett, én meg felkaptam a csavarhúzót és nekiestem a gépnek. Sajnos az optikai meghajtót nem lehet cserélni az alsó fedlap leszerelésével, hanem szinte az utolsó csavarig szét kell bontani a laptopot hogy hozzáférjen az ember. Korábban már csináltam ilyet takarítási célból és ismerkedős perverzióból, elég hosszadalmas folyamat sok csavarozással, meg néha a műanyag bepattintós részek feszegetésével, remélve hogy a következő mozdulattal nem fogod kettétörni a fedlapot.

Fedél nélkül

Bár eredetileg a HDD-t akartam az optikai meghajtó helyére rakni, mivel azt rövid időn belül lecserélném egy életre szabottabb kapacitásúra (jelenleg a géppel jött 250-es szörnyet szántam bele, ami már amúgy is félholt), és nem akartam mégegyszer ezt a bontást végig játszani, inkább az SSD került az adapterbe, a vinyó meg ment az eredeti helyére vissza. Minden pöpecül illeszkedett.

Még kalapács sem kellett

A működést tekintve viszont már nem alakulnak ennyire egyszerűen a dolgok. Első körben nem bizonyult jó ötletnek, hogy pár hónapja kipróbáltam a GRUB2-t, és fent is hagytam, anélkül hogy különösebben értenék hozzá, hogyan kell ilyen esetben átkonfigolni. Miután visszahackeltem egy rendes GRUB-ot persze kiderült, hogy nem is kellett volna semmit csinálni, csak esetleg a megfelelő vinyóról bootolni, nem a régiről, ahol az MBR-ben maradt ugyan egy GRUB maradvány, a rendszer már rég szanálva lett alóla.

Mint két tojás

Az egész projecthez kötÅ‘dÅ‘ erÅ‘sen basszameg jelenség viszont az, hogy ez a SATA vezérlÅ‘ egy-egy írás/olvasásnál változó sűrűséggel egyszerűen meghal néhány körre. A minden pöpecül illeszkedett aljas hazugság volt, az SSD becsavarozva nem csúszott rá teljes mértékben a portra – hogy ez volt az ok, vagy valami groteszk inkompatiblitás, azt már sose tudom meg, ugyanis a második szétszedés alkalmával inkább mégis a HDD került a caddy-be. Tökéletesen ez se illeszkedett, a büszke Ámerikában (mert ebbÅ‘l nem lehet ám hamisat bagóért Hong-Kongból rendelni, ilyet csak az ígéret földjén gyártanak a kevés bátor geeknek) úgy látszik néhány milliméter belefér. Az új felállással már nem futottam busz hibákba, hurrá. A rendszer és minden fut egy gyors SSD-rÅ‘l, mellette pedig külsÅ‘ vinyó kábelezése és alkalmankénti leejtése nélkül van értelmes méretű tárterületem is.

Teaser: a következő ilyen jellegű poszt főszereplője egy Nokia N900, egy kalapács és egy fúró lesz. Stay tuned.

Az eredeti tervekhez képest iszonyúan késésben vagyok a világuralmi terveimmel, aminek pedig az első lépése pont egy blog indítása lenne. Megszámolni sem tudom már mióta halogatom ezt, a domain például legalább két éve pihen alig használtan. (Bár egyszer volt Index-címlapon. Emelem a téteket, a napiszar a következő cél.)

Írni fogok mindenféle fejlesztésről a webtől a valódi programozásig, játékokról, meg biztosan megosztok majd értékes vagy vicces dolgokat, és olyan zenéket, amik még nem is léteznek. Majd ha kidobom a WordPress-t és webfejlesztőhöz méltó módon saját blogmotort írok, akkor lehet ezek közül csemegézni, és testreszabott RSS feeddel csak a kívánt kategóriákra feliratkozni. Persze feltételezhetem, hogy aki tudja mi az a feed, azt úgyis érdekli a programozás, a zenei ízlése meg legrosszabb esetben is megtűr egy kis csiszolást. Cserébe nem nyavajgok majd arról, hogy az élet szar.