– You happy to see me?
– I don’t know yet.
Amikor a sokadik évadát élÅ‘ sorozatok megfásult szÃnészei a forgatási szünetekben pihenésképpen Ãrnak, rendeznek és fÅ‘szerepelnek egy indie filmet, abból eddigi tapasztalataim alapján tudnak jó dolgok kisülni. Ezúttal Josh Radnor ölte bele kreatÃv energiáit egy dramedy-be New York-ról, barátságról, szerelemrÅ‘l, felnÅ‘tté válásról, meg a szokásos dolgokról.

Mindenki kedvenc Ted-je a filmben egy harmincas éveiben sodródó hipster Ãrót alakÃt, aki boldogan élvezi a reggelente elÅ‘zékenyen felöltözÅ‘ és lelépÅ‘ bimbók társaságát egy a lelkében egyre gyakrabban érzett űrt néhány órára háttérbe szorÃtó éjszakára. Mindenki kitalálja itt mi fog történni, Ãgy mosolyog:

A csajozás mellett talál a metrón egy elveszett gyereket is, akitől nem olyan egyszerű megszabadulni, még jó, hogy a szituáció remek inspiráció a következő regényhez, amit végre hajlandó is lesz kiadni valaki.
– How old are you anyway?
– I don’t know.
A történet két másik szálon is fut, Sam (Ted) két csaj barátjának boldogság utáni hajszáját is bemutatva. Nincsenek nagy fordulatok sehol, az események nagy része kiszámÃtható, a film annyit hoz, amennyit Ãgér: egy hangulatképet fest az érzésekrÅ‘l és pillanatokról, amiken mindannyian végigzakatolunk egyre késÅ‘bb húzódó felnÅ‘ttéválásunkban, ahogy szép lassan összeáll a kép, és az üresség vagy káosz után elkezdjük teljesebbnek érezni magunkat, találva néhány választ a semmiben lógó megfogalmazhatatlan nagy kérdéseinkre, hogy mégis miafasz van, lesz, legyen?


– Thank you… More please?