– You happy to see me?
– I don’t know yet.

Amikor a sokadik évadát élő sorozatok megfásult színészei a forgatási szünetekben pihenésképpen írnak, rendeznek és főszerepelnek egy indie filmet, abból eddigi tapasztalataim alapján tudnak jó dolgok kisülni. Ezúttal Josh Radnor ölte bele kreatív energiáit egy dramedy-be New York-ról, barátságról, szerelemről, felnőtté válásról, meg a szokásos dolgokról.

Mindenki kedvenc Ted-je a filmben egy harmincas éveiben sodródó hipster írót alakít, aki boldogan élvezi a reggelente előzékenyen felöltöző és lelépő bimbók társaságát egy a lelkében egyre gyakrabban érzett űrt néhány órára háttérbe szorító éjszakára. Mindenki kitalálja itt mi fog történni, így mosolyog:

A csajozás mellett talál a metrón egy elveszett gyereket is, akitől nem olyan egyszerű megszabadulni, még jó, hogy a szituáció remek inspiráció a következő regényhez, amit végre hajlandó is lesz kiadni valaki.

– How old are you anyway?
– I don’t know.

A történet két másik szálon is fut, Sam (Ted) két csaj barátjának boldogság utáni hajszáját is bemutatva. Nincsenek nagy fordulatok sehol, az események nagy része kiszámítható, a film annyit hoz, amennyit ígér: egy hangulatképet fest az érzésekről és pillanatokról, amiken mindannyian végigzakatolunk egyre később húzódó felnőttéválásunkban, ahogy szép lassan összeáll a kép, és az üresség vagy káosz után elkezdjük teljesebbnek érezni magunkat, találva néhány választ a semmiben lógó megfogalmazhatatlan nagy kérdéseinkre, hogy mégis miafasz van, lesz, legyen?

– Thank you… More please?