K2
(A blog pihen.)

Skills like this

March 30, 2011

A filmblog következő áldozata egy valamelyest régebbi film, 2009-es, de úgyis annyira ismeretlen, hogy biztosan nem látta még senki. Zenén keresztül fedeztem fel, az akkor még Field néven pengető (az előző posthoz hasonlóan szintén nagyjából egyemberes) Auditorium egyembere, Spencer Berger írta, és akkor már egyből főszerepelt is benne.

Úgy kezdődik, hogy Max színdarabot rendez, nagyon szart, úgyhogy a bemutató után erős késztetést érez rá, hogy végiggondolja, biztos ezt az álmot akarja-e üldözni, vagy kinek is az álma ez egyáltalán. Meg hogy baszki, nem ért semmihez, nem jó semmiben. Üres. Aztán átsétál a szemközti bankba és teljesen lazán kirabolja. Nem kell félni, az egész tényleg nem nagy felhajtás, ez nem egy bankrablós film.

Inkább arról szól, hogy a srác elindul a lejtőn azzal a felkiáltással, hogy végre jó valamiben. Közben meg a barátainak (főleg a butábbnak) a felfelé törtetéshez ad némi inspirációt, meg persze becsajozik. A film nem eltúlzott, kézzel fogható dráma és alapvetően pozitív hangulatörvények jó arányú keveréke, a főszereplőn anélkül, hogy kimondaná érzed, hogy ki akar törni az egész semmilyen világból, és a mindig közepesen jó élet helyett bevállalni a hullámvasutat, fent lenni és lent, érezni valamit.

Ez átragad valamennyire a két barátra is – akikkel egyébként elég jó csapatot alkotnak, meg a humor jórészét is ők szállítják -, mindenki megküzdi a saját kis csatáját, aztán találnak maguknak egy időre valami értelmet az életükben, és beleautóznak a naplementébe.

Comment

Comments are closed.

about

yet another indie guy

archive